Az erő politikája

A cikk küldési funkciót csak bejelentkezett látogatók használhatják!
Bejelentkezéshez klikk ide

Most, hogy a történelmünk során sokadik alkalommal tapasztalhatjuk meg, mit jelent számunkra a helyzet, amikor a szerb hatalom erőből politizál, alapos okunk van elgondolkodni a kiszolgáltatottságunk nyers valósága felett. Politikai elemzők egyelőre óvatosnak bizonyulnak, s igyekeznek nem minősíteni a szabadkai és a zentai önkormányzat átszabásának súlyos tényét – a lelkük rajta. De az, hogy ismételten bebizonyosodott: a szerb politika látszatra demokratikusabb változata is bármikor útszélre penderítheti a magyar közösséget, nem sok reményre adhat okot a jövőnket illetően sem. S ha a temerini magyar közösséget megfélemlíteni igyekvő erőfitogtatást is figyelembe veszem, a legvisszafogottabban is csak azt mondhatom: beborult felettünk az ég.

Az előállt helyzet egy tanulsággal máris szolgált mindannyiunk számára, s a történtekből a politikusaink is megtanulhatták: akkor kell a politika kínálta lehetőségeket az őket megbízó közösség javára fordítani, amikor arra kézenfekvő alkalom mutatkozik. Akkor kell munkahelyeket teremteni, amikor az a hatalmukban áll, akkor kell a magyarság ügyét szolgáló intézményeket létrehozni, amikor arra adottak a lehetőségek, s az értelmes cselekvésnek is megvannak a kívánt feltételei. (Ha ilyenek eddig sem voltak, akkor viszont most alaposan tévedtem.) Mert továbbra is azt hiszem, hogy értelmiségünk cselekedni kész részének a munkájához teret, de akár levegővételnyi lehetőséget is a mai Szerbiában – mint ahogyan másutt is – csak a politikum tud biztosítani.

Még elevenen él emlékezetemben az a soha vissza nem kívánt kor, amikor a testvériesült Jugoszláviában még a néptáncegyütteseink és asszonykórusaink számát is központilag határozták meg. Volt a magyarságunk számára egy bizonyos kvóta, s a kvótának voltak kitölthető keretei – ebbe kellett beleilleszkednie a közösségünknek. Hogy volt ennél rosszabb is, amikor még kvóta és kitölthető keret sem volt, ez is igaz. De azt hinné az ember, hogy a demokrácia mégis hozott valamit Szerbiának is. Mert a demokrácia legzsengébben rügyező bozótosában is helye kell, hogy legyen a közösségi építkezés gyümölcsöskertjének, annak a minimális életformának, ami a polgáriasult társadalomnak az alapját képezi. Vagyis: gazdasági alapot és kulturális távlatot kell biztosítani a közösségi létezésnek, ha nem a gyarmati viszonyok megteremtése és megtartása a cél – és most nagyon nagy általánosságban beszélek. A politikai oligarcháknak ugyanis be kell látniuk, gyakorolt hatalmukhoz alapot a mögöttük álló közösség súlya és dimenziója biztosíthat csupán. Ha a közösségi háttér megteremtésének igénye nincs jelen minden cselekedetükben és gesztusukban..., nos, akkor történik az, hogy reggelre az utcán találják magukat.

Látható, hogy a délvidéki magyarság életerejében, munkakedvében, alkotói szándékának lendületében erősen megfogyatkozott. Az, hogy százharmincezernél is többen feliratkoztak a magyar választói névjegyzékre, segélykiáltásként is felfogható: jelezték, százezrével vannak, akik keresik a helyüket a szülőföldjükön, százezrével vannak, akik tartalommal szeretnék megtölteni az életüket, s szeretnék, ha ebbe beleszólhatnának, ha döntéseikkel befolyásolhatnák a saját sorsuk alakulását. Erős a gyanúm, azért döntöttek így, mert ebből eddig kimaradtak – nem sok közük volt ahhoz, ami velük történt. Ám még mielőtt a politikum artikulálta volna a szándékukat, Belgrád egyetlen kalappal leborította őket. A magyar közösséget és a magyar politikumot is. S amikor a magyar politikum egyszerre elveszíteni látszik a mindennapi valóság alakításába történő beleszólási lehetőséget, egyetlen apró dolog marad a számára: elgondolkodni azon, mi az, amit megtehetett volna, de valamilyen oknál fogva nem tette meg. Késő bánat ugyan, de nem felesleges az igyekezet. Szerbiában a kisebbségi magyar közösség gazdasági erejét és társadalmi lehetőségeit tekintve legkevesebb két évtizede leszálló pályán mozog, s most mintha erőteljesen löktek volna rajta még egyet lefelé a lejtőn.

MÁK Ferenc

(Magyar Szó, 2010. február 26., 5. o.)