A nyitás a VMSZ érdeke is*

Vajon a magyarok megbocsátottak az oly sokat botladozó politikai elitnek? – VMSZ-nek tárgyalnia kell formálisan és informálisan, akár a rebellis civil szervezetek képviselőivel is

Röviden: a névjegyzékkel kapcsolatos helyzet értelmezést igényel. Sőt mi több, úgy gondolom, hogy ebben rejlik a helyzet kulcsa. Mármint hogy milyen módon tolmácsoljuk az előállt helyzetet. Elegendő számú kisebbségi magyar iratkozott fel a listára, hovatovább, úgy hírlik, hogy a szükségesnél akár több feliratkozóra is lehet számítani. Jó hírt kaptunk, de mit is jelent ez? Vajon azt a tényt, hogy a magyarok megbocsátottak az oly sokat botladozó politikai elit tagjainak, noha korábban nehezteltek rájuk teljesítményeik okán, ahogy ezt szavazások alkalmával nemegyszer kifejezték?

Keblükre ölelték ugyanezen szereplőket, mondván, hogy „sebaj, mindannyian magyarok vagyunk”? Mellőzték-e a magyarok a tényt, hogy a politikai elit eltékozolta a Magyar Koalícióból fakadó lehetőségeket? A nemzeti azonosság közös élvezete felülírta volna a korábbi elégedetlenségüket? Esetleg azt jelenti-e az említett tény, hogy a magyarok elfelejtették volna, miszerint a politikai elit merőben másfajta retorikával élt hét évvel ezelőtt, azaz az előző kisebbségi törvény kapcsán? Vagyis, az elmúlt hét év nem hagyott nyomott a szavazópolgárok érzületi világában? Vagy azt jelenti-e tény, hogy az autonómia bizonytalan, mégis létező ígérete erőteljes hívószónak, ellenállhatatlan mozgatóerőnek bizonyult? Vagy azt, hogy a kisebbségi magyarok egyszerűen restelltek nemet mondani az ajtójukon bekopogó-házaló VMSZ-aktivistáknak? Esetleg azt kellene kihüvelyeznünk a létező helyzetből, hogy a szavazópolgároknak nincs türelmük a legitimitás és a legalitás közötti finom, de valóban létező határvonalak értelmezéséhez? Ennélfogva: nem éreznek késztetést arra, hogy figyelembe vegyék, mi történik azokkal, akik nem iratkoznak fel a listára? A névjegyzékre utaló helyzet valójában a nemzetállam durva valóságát nyilvánítja meg: míg a többségi polgároknak nem kell ágálni azért, hogy azonosságuk elismerést nyerjen, hiszen az eleve magától értetődő, addig a kisebbségi embereknek külön lépésrendbe kell bonyolódniuk, hogy identitásuk nyilvános láthatóságot kapjon. Mégis, a kisebbségi magyarok szemmel láthatóan vállalják az azonosság nyilvános jeleit. Egyszóval: mi történt?

Meglehet, mindegyik feljebb feltett kérdésben rejlik valamilyen igazságmag. Mégsem meríthető ki e kérdésekkel a lényeg. Mert azt hiszem, hogy két üzenetet hámozhatunk ki:

1.      a kisebbségi magyarok azt mondják, hogy az elmúlt hét évben működő Magyar Nemzeti Tanácsot nem tudták a sajátjuknak tekinteni; ez nem azt jelenti, hogy okvetlenül figyelmen kívül hagyják, hogy az MNT serényen tevékenykedett, rendeleteket formált meg, aktív volt, ha úgy tetszik; de azt igen, hogy nem kollektív vállalkozást testesített meg; márpedig az MNT munkáján ott volt az elektori választási mechanizmus bélyege; innen az üzenet, miszerint meg kell próbálni a közvetlen választás mechanizmusát,

2.      léket kapott a hét évvel ezelőtt is élő érv, miszerint a közvetlen választás felettébb kockázatos, mert a kisebbségi magyarok bármikor megfélemlíthetők a hatalom részéről, azaz nyomásgyakorlással eltéríthetők a nyilvános azonosságvállalástól, helyet adva az álmagyaroknak; immáron nem állítható, hogy a magyar szavazópolgárok rettegnek attól, hogy bármilyen listán viszontlássák nevüket, mert ezzel bepillantást engednek azonosságukba; nem, mert feltehetően rájöttek arra, hogy abban az áttetsző világban, amelyben a technológia révén az emberi belsőség is belátható, nem érdemes rejtőzködni, egyszerűen nem érdemes rejtegetni az azonosságot (valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki élete során már megannyi űrlapot töltött ki, miközben rákérdeztek azonosságára); a kortárs világban a társadalmi mimikri szinte lehetetlen, úgyis felismernek, mint ahogy bizonyosnak tekinthető az a tény is, hogy egy olyan országban, ahol a rendet védő szolgálatok tekintélyes hagyománnyal rendelkeznek, megannyi lista létezik az azonosságokról (hogy a szerb állam nem óhajtott ilyen listával szolgálni, és elegánsan a kisebbségekre hárította a névjegyzék elkészítését, az külön téma, minden bizonnyal ezt is meg kell egyszer majd beszélni).

Bizalmat szavazott-e a kisebbségi magyarság a politikai elitnek tehát a névjegyzék szorgalmas támogatásával? Nem, még nem. Majd esetleg. Ha. De még nem tartunk ott.

Hogy az MNT-nek többszólamúnak kell lennie, az számomra egy pillanat erejéig sem képez kérdést. Hogy a VMSZ-től független civil szervezeteknek szerephez kell jutniuk e képviseleti szerv munkájában, az evidenciának számít. E szervezeteket tudjuk, ismerjük, hallatják is hangjukat derekasan, és tegyék ezt továbbra is, de immáron az MNT keretei között. Hogy a VMSZ-nek tárgyalnia kell formálisan és informálisan, akár a rebellis civil szervezetek képviselőivel is, akik folytonosan, kihívóan, alkalomadtán bántóan rámutatnak a jelenlegi kisebbségi törvény felemás vonatkozásaira, magától értetődő tény. Nincs visszaút, a jelenlevő tendenciák és a közhangulat nem teszik lehetővé, hogy a VMSZ mindezt megkerülje valamilyen elhárító mozdulattal. Elvégre, a nyitás a VMSZ érdeke is, sőt. Valami, igaz, elkezdődött, jó ideje új szelek fújtak a VMSZ felől. Bizonyos csatornák megnyíltak, kétségtelen, de távol vagyunk attól, hogy megnyugodjunk. Amúgy, nem lehetséges, hogy egyetlen párt képviseljen egy egész etnikumot, az effajta kísérletek előbb vagy utóbb hajótörést szenvednek. Aki komolyan átgondolja egy társadalom képviseletének nehéz kérdéseit, tudnia kell, hogy az intézményesített pluralizmus elengedhetetlen. Mindezt a VMSZ is megtanulhatta az elmúlt hét évben, hiszen az MNT-vel kapcsolatos mély kétely nem utolsósorban abból a kínos felismerésből is származott, hogy dacára a független tanácstagok bevonásának, az MNT munkamódszerén ott volt a túlhatalmú VMSZ kézjegye. Az a balsikerű kísérlet például, hogy VMSZ-frakció alakuljon az MNT keretén belül, nem bizonyult keretfeszítő lépésnek, inkább a látszatteremtések sorát gazdagította. Valójában az arányok bizonyulnak ma kivételesen nyitott kérdésnek: milyen mértékben, milyen súllyal vehetnek részt a VMSZ-hez képest független szereplők az MNT munkájában? Ez egyet jelent azzal a kérdéssel, hogy mennyi erő és bátorság rejtőzik a VMSZ-ben az önkorlátozás vonatkozásában, miközben természetesen nem fog lemondani vezérlő szerepéről? Ha az ellensúlyok biztosítása ismét csak a látszatot szolgálja majd, és a VMSZ hatalmi helyzeténél fogva bármikor puszta eszközszerepre kényszeríti az MNT-t, úgy ott vagyunk, ahol a part szakad. Világossá kell tenni, hogy mindez, mármint a helyzet formálása nem jogi technikát, hanem politikát igényel. Közösségi kérdés ez, amely meghalad minden technikát. Mert stratégia. És ezt nem mondja meg nekünk a kisebbségi törvény vagy a létező jogrend, akármennyire is faggatjuk ezeket. Közben nem felejthetjük a kérlelhetetlen tényt: az MNT-t nem társadalmi vákuumban fogják választani, minthogy szemeink előtt végbement egy kisebbségi átalakulás is, méghozzá nyertesekkel, vesztesekkel. Nem valamilyen elképzelt nullpontról indulunk: a VMSZ cipeli magával az idők folyamán kiépült belső klientúráját, az elosztási tortában érdekelt szereplőket, a VMSZ-uralom élvezőit, akik aligha mondanak le igényeikről. Aztán ott vannak a VMSZ-en belüli törésvonalak, amelyek súlyát ugyan nehéz kitapintani kívülről, de meglétük kétségtelen. Mindenesetre, ebből az anyagból kell olyan nemzeti tanácsot összeállítani, amely magában foglalja majd a kollektív vállalkozás lehetőségregiszterét.

Ráadásul, a szerb politikai színtér jelenségei, ha akarjuk, ha nem, belefolynak az MNT-kontextusba. Az MNT hordereje bizony függ a VMSZ sorspályáitól. Hogy a VMSZ milyen elszántsággal lép bele az elmúlt korszak balsikereinek revíziójába, az újraértelmezés kereteibe, az közvetlenül összefügg a szerb politikai színtéren érvényesülő presztízsével. Többszintű játék ez, ugyanis egyfelől ott vannak a belső aspektusok, másfelől a külső dimenziók. Úgy gondolom egyrészt, hogy a VMSZ túlságosan belesüppedt a szerb politikai mocsárba a vajdasági autonómia támogatásának adott módozatával. Ugyan könnyen megmagyarázható, hogy milyen érdekvonzatok terelik ezen útra, mégis rosszkedvű vagyok, és aggódom is, amikor a szerb jobboldal hisztérikus reagálásaiban rendre-módra célpontként a vajdasági magyarok politikai képviselőit fedezem fel. A szituáció, mármint a hisztéria, ugyanis pszichológiailag lefesthető standard áttételként, amely Koszovó elvesztése okán valósul meg. Csakhogy ebbe nem érdemes beleavatkozni. Nemzeti érzéseket ugyanis roppant nehéz racionalizálni, azaz minden idevágó lépést a legnagyobb óvatossággal érdemes mérlegelni. Másrészt, a költségvetés nemrégi, egyébként következetes visszautasításával mintha új távlat nyílt volna a VMSZ számára: a maximálisan lojális társutasi szerepkörből a mérlegelő partner szerepébe került. Legalább egy pillanatra. Ennek lehet egy nem lebecsülhető hozadéka, mégpedig a belső, a kisebbségi magyarok vonatkozásában megvalósuló legitimáció megerősödése. Ezen érdemes gondolkodni, úgy tűnik, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van olyan pártra, amely nem adja be könnyen a derekát, és nem bólint rá az uralmi rétegek minden lépésére. Aztán, kisebbségekre szüksége lesz még a regnáló demokratáknak, hiszen közöttük és a néhai radikálisok között egyre kisebb a politikai távolság. Kemény verseny lesz itt, résen kell lenni.

Nem érdemes persze naivitást tanúsítani. Ódivatú emberként úgy hiszem, hogy a gazdasági tendenciák erősen meghatározó jellegűek, márpedig az MNT ezeket csak nagyon közvetetten befolyásolhatja, pontosabban csak csillapíthatja hatásukat. Ezen tendenciák feletti uralom ugyanis mások kezében van, és a baj az, hogy ezen tendenciák korántsem olyan nemzetsemlegesek, ahogy ezt szokás beállítani. De a kultúra olyan erőforrás, amelyről senki sem mondhat le, így azok sem, akik anyanyelven óhajtanak beszélni a világban. Ehhez pedig olyan MNT kell, amely az eddiginél jóval erősebbé válik. Ismerve a fennálló állapotokat: nem könnyű feladat.

LOSONCZ Alpár egyetemi tanár, Újvidék

__________

* Magyar Szó, 2010. január 9., 14. o.