Mikor volt itt aranykor?*

A cikk küldési funkciót csak bejelentkezett látogatók használhatják!
Bejelentkezéshez klikk ide

A bánáti Almáson kitört szerb–roma konfliktus kapcsán most egy aspektusra mutatnék rá: arra, hogy ez a konfliktus nem a semmiből keletkezett. És noha most sokan, elsősorban a tartományi székházi íróasztalaik mögül ki nem látó funkcik, azt szajkózzák, hogy ez egy elszigetelt jelenség, és Vajdaság mindig is a béke szigete volt, a multietnikus együttélés mintapéldája, a tolerancia tenyésztelepe, ismét csak rá kell mutatni e vélekedés illuzórikusságára, történelmietlenségére és tarthatatlanságára.

Mert ha abban van is némi igazság, hogy a roma közösségek másutt is konfliktusokba keverednek a többséggel, Vajdaság esetében észhez kéne már térni, és felhagyni ama mítosz ápolásával, hogy e tartomány mindig gazdag s békés volt.

Mert ugyan a gazdaságtörténészek alig foglalkoznak a térséggel, nemcsak a tartomány mai látványa, de az egykori beszámolók is arra utalnak, igencsak szegény terület volt ez, ráadásul erősen etnikumfüggő volt a vagyoni állapot – és ez bizony mindig gyűlölködéshez vezet. (Olvassák csak el Gion Nándor regényeit.) Persze Afrikához képest kőgazdag volt, de Európa szívében inkább a mindenkori Bajorországnak vagy éppen Csehországnak kellene a mércének lennie. Az, hogy Titóéknak volt innen mit elcipelniük, lerabolniuk, csak arra utal, Jugoszlávia többi része hogyan nézett ki. És jóval a világháború utáni időkben, illetve 1991 előtt sem volt itt Kánaán – csak a hiperinflációs összeomlás feledteti az emberekkel azt, hogy jegyrendszer, válság volt a '70–'80-as években is.

A „jaj, de dolgos emberek élnek itt” típusú gazdasági mítosz lebontásánál jóval fontosabb lenne annak tudatosítása, hogy az itt élő „népek és nemzetiségek” a történelem során folyamatos konfliktusban álltak egymással (a felekezeti szembenállásról, a vallási türelmetlenségről ne is szóljunk most). Csak ezek nem feltétlenül törtek a felszínre, amennyiben a központi hatalom kellően erélyesen oltotta a tüzet, azaz az állami erőszak monopóliuma mellett más erőszakos erők nem tudtak fellépni. A szocializmusban persze hogy etnikai béke volt, ha a rendőr rögtön szájon vágta a nótázókat – de ez nehezen nevezhető boldog békeidőnek... A kisebbségieknek pedig 1918 óta aligha termett itt bármi jó: elkobzott vagyonok, lezüllesztett oktatás – sorolhatnánk. 1914 előtt meg nyilván a szerbek nem érezték itt magukat otthon, vagyis a 20. században semmiféle példás együttélés nem folyt (1991 után, ugye, pláne nem). És korábban sem igen, emlékezzünk csak 1848/49 véres etnikai leszámolásaira, amikor szerb és magyar falvak egyaránt égtek. És még korábban vajon mikor volt, lehetett itt aranykor? A betyárok idejében, a mocsarak közt? A törökök alatt?

Vagyis nem abból kell kiindulni, hogy itt valamikor minden rendben ment, minden szép és jó volt, vagyis van egy idillikus pont a múltban, amire emlékezni kell, ahhoz visszatérni. Éppenséggel arra kellene megtanítani az embereket, hogy súlyos történelmi konfliktusok színtere volt Vajdaság és ma is az, amiből az is következik, hogy előbb a konfliktusok békés megoldására kell nevelni őket. A békés együttélés pedig csak ezek után következhet.

A vajdasági hatalom (ma is, Slobo és Tito alatt is) folyamatosan hazudik tehát, szebben fogalmazva: feje tetejére állítja a dolgokat akkor, amikor Vajdaságot úgy írja le, ahogyan. És azt hiszik, ezek a konfliktusok el fognak tűnni, ha a tolerancia szót kiírják minden házfalra (akár régen a testvériség-egység szlogenét), rendeznek két toleranciatábort, az etnikumok bemutatják egymásnak főztjüket és táncolnak egy nagyot.

Nem. Végső ideje belátni, hogy a vajdasági embertől sem idegen a gyűlölködés (általában az emberi habitus része az, hogy az etnikai konfliktusokat erőszakosan oldják meg, ha úgy adódik). És ez nem új fejlemény. Aki azt állítja, hogy itt mindenki szereti és tiszteli egymást évszázadok óta, s mindig csak pár rendbontó akad, az ugyan dicséretesen hiszi a gondolatot, hogy az ember eredendően jó, de akkor ne politikusnak menjen, hanem papnak vagy széplelkű költőnek.

SZERBHORVÁTH György

__________

* Magyar Szó, 2010. június 23., 5. o.