Aláírások kicsiny boltja*

Az NDI (National Democratic Institute) civil szervezet egyik szerbiai programjának célja, hogy segítsen a nemzeti tanácsok megválasztásához szükséges aláírások összegyűjtésében, valamint hogy a nemzeti kisebbségekhez tartozó polgárokat ösztökélje arra, hogy iratkozzanak föl a nemzeti kisebbségek választói névjegyzékére. Ezidáig csak a magyar kisebbségnek sikerült összegyűjteni a megfelelő számú aláírást, a szervezet ezért siet a többi etnikum segítségére.

Az NDI állítása, miszerint a kormány azért támogatja, hogy épp ez a szervezet szervezzen önkénteseket, akik az aláírásokat gyűjtik, mert ők a legjobbak ebben, talán túlzás, de az mindenesetre igaz, hogy az állam a civil szektor segítsége nélkül nem lenne képes erre, de nem is motivált az irányába. Az, hogy ki mennyi pénzt kap és/vagy mos tisztára ebben a kampányban, valószínűleg nem bizonyítható, de abban kevesen kételkednek, hogy amennyire politikai jóakarat, annyira pénz is van a dolog mögött.

A szerbiai kormány, ha nem is támogatja konkrétan az aláírásgyűjtést, olyan lépéseket tesz, amelyek arra utalnak, hogy valóban az a célja, minél több nemzeti tanács alakuljon. Az aláírásokat bárki begyűjtheti, az aláírás hitelesítés nélkül érvényes, sőt, az írástudatlan polgárok űrlapja is érvényes, amennyiben bárki, például az aláírásgyűjtő önkéntes, aláírja helyettük. Az állam már-már behunyja az egyik szemét, hogy ne lássa mindazokat a visszaéléseket, amelyek az űrlapok aláíratása körül vannak.

És amennyire az állam nem akar tudni a különféle visszaélésekről, annyira valószínű, hogy azok megtörténnek, ha nem is csalás vagy aláírás-hamisítás formájában. Már maga az aláírásgyűjtés is üzlet, komoly kapcsolatok szükségesek, hogy valaki bekerüljön valamely párt vagy civil szervezet aláírásgyűjtő csapatába, hát még, hogy azokat koordinálja, kiképezze. Az olyanok, vagy nagyon elkötelezettek egy adott kisebbség jogaiért való harcban, vagy naivak, de mindenesetre nagyon ritkák.

Annál gyakoribban azonban a negatív előítéletek a lakosság körében, a félelem, hogy egy újfajta „zsidóista” összeállításáról van szó. Egynémely kisebbségi nemzet, például a romák vagy az albánok, nem is biztos, hogy sikeresen összegyűjtik majd a közvetlen választásokhoz szükséges aláírások számát, bár ennek ellenére lesz nemzeti tanácsuk, csak elektorok útján választják majd meg. De olyan is van, hogy maguk a kisebbségi vezetők azok, akik megosztják a közösséget, míg egyesek arra biztatják őket, hogy írják alá, addig mások pánikot keltenek, hogy mi lesz a következménye, ha aláírják. Az aláírók meg csak kapkodják a fejüket, csapdossák az ajtót az aláírásgyűjtők orra előtt, és nem értik, mi történik.

De ahogy sok polgárnak fogalma sincs, hogy mi is történik majd valójában a nemzeti tanácsokban, mire valók, miért kell nekik aláírni, és mi hasznuk lesz abból, hogy a kormányzatnak és az azt segítő civil szektornak sincs fogalma, hogy mi is történik valójában a „terepen”. Azok, akik kiképzik az aláírásgyűjtőket, megdöbbentően kreatív és újszerű ötletnek tartják, hogy az aláírásgyűjtők maguk is lehetőleg az adott kisebbség tagjai legyenek. És politikai korrektségüket bizonyítandó, megkérdezik, lesz-e szükség fordítóra pl. a szlovák aláírásgyűjtők kiképzésére egy olyan faluban, ahol már nincs is szlovák tagozat az iskolában. Végül is, a fordítónak is jó üzlet lenne.

RÁCZ Krisztina

__________

* Magyar Szó, 2010. február 10., 5. o.