Gyakorlat nincs, magunknak kell kialakítanunk*

Karácsonyra meglett a szükséges mintegy 120 ezer aláírás, vagyis a vajdasági magyar közösségben annyian iratkoztak fel az új Magyar Nemzeti Tanács jövőre esedékes megválasztásához szükséges különnévjegyzékre, hogy most már tudni lehet: a tanács tagjait a vajdasági magyarok közvetlen választásokon választják meg. Mit szól mindehhez dr. Várady Tibor (képünkön) jogászprofesszor, a budapesti Közép-európai Egyetem tanára, aki tagja volt a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásáról szóló szerbiai törvényt megszövegező bizottságnak? Ezt a kérdést jártuk körül a dr. Várady Tiborral készített interjúnkban, amelyben annak a hátterét is feszegetjük, hogy miért nem az állam készíti a különnévjegyzéket, és hogy miért maradt megoldásnak az elektorok általi választás?

 Dr. Várady Tibor

– Karácsonyra meglett a vajdasági magyar különnévjegyzék összeállításához szükséges több mint 117300 aláírás. Amikor a törvényt megfogalmazták, gondolt-e arra, hogy ilyen hamar meglesz?
– Nem, ez az eredmény valóban várakozáson felüli. Persze nincsen még információnk arról, hogy hogyan sikerül a feliratkozás a többi kisebbség esetében. A nemzeti tanácsokról szóló törvény valamennyi szerbiai kisebbségre vonatkozik. Mindenesetre, mi magyarok kiálltuk a próbát, politikai érettségről és határozott nemzettudatról tettünk tanúságot. Megismételném, amit egyszer korábban írtam: Nekünk vajdasági magyaroknak sok mindenre jogunk van, de arra nem, hogy lebecsüljük magunkat.
– A névjegyzékre való feliratkozás a VMSZ háztól-házig, ajtótól-ajtóig akciója nélkül nem lett volna ilyen tömeges, sőt, aligha hihető, hogy az átlagember vette volna a fáradtságot és besétált volna, vagy a falvakból beutazott volna a közigazgatási székhelyre, hogy feliratkozzon. Egy törvényalkotási folyamatban hogyan történik az egyes szakaszok realizálásának felvázolása? Adott esetben Önök hogyan képzelték el a külön névjegyzékre való feliratkozás menetét?
– Ezt roppant nehéz feladatnak látta az emberi jogi és kisebbségi minisztérium által kinevezett szakértői csoport valamennyi tagja. Többen lehetetlen feladatnak látták. Néhány nemzeti tanács képviselői (például a németek) azon az állásponton voltak, hogy nem is helyes a névjegyzék irányába fordulni, jobb számukra az elektori rendszer. Felmerült az a lehetőség is, hogy 50% alá csökkentsük a névjegyzék érvényességéhez szükséges minimumot. (Érdekes, hogy ezt korábban azok is hangsúlyozták, akik ma azt hangoztatják, hogy csak az állam által összeállított teljes névjegyzék lehet igazi. Feltételezem, hogy korábban azért voltak alacsonyabb százalék mellett, mert mindenáron fel akarták váltani az elektori rendszert.) Én tulajdonképpen 60%-os minimumot tartottam volna jónak. A többség az 50% mellett volt. A névjegyzékes rendszer valóban jobb az elektorinál, de csak akkor, ha ebben egy kisebbség számottevő része (mindenképpen több mint a fele, lehetőleg jóval több, mint a fele) részt vehet.
Azt is kérdezi, hogy hogyan képzeltük el a feliratkozást. Nem beszéltem erről mindenkivel, de megmondom hogy én magam – és azok akikkel beszéltem – pontosan egy ajtótól-ajtóig akciót képzeltünk el. Hadd tegyem hozzá, hogy azt hittem, hogy ez nem csak a VMSZ akciója lesz, más pártok és szervezetek sem kímélnek majd fáradságot, és mozgósítják, akit csak lehet. Akárhogy is van, mindenesetre nagyon fontos, hogy megalakul a magyar névjegyzék, remélem, összejön a 60% is, vagy több is.
Belügyminisztérium, EBESZ...
– Mi volt az akadálya, hogy a törvénybe olyan megoldás kerüljön, amely szerint maga a szerb állam állítja össze a nemzeti kisebbségek választói névjegyzékét?
– Ez az elképzelés korábban nem szerepelt. Politikusok sem javasolták. Az ötlet Korhecz Tamásé, ő ezt talán egy fél évvel (vagy valamivel többel) az előtt hozta fel, hogy a szakértői csoport átadta volna a tervezetet a minisztériumnak. Ezt az ötletet elsősorban az elektori rendszer egyre sokasodó bírálatai ihlették. Tamás azt akarta, hogy biztosan létrejöjjön a névjegyzék, biztosan fel legyen váltva az elektori rendszer. A szakértői csoport többsége is jónak tartotta az ötletet (azzal, hogy néhány kisebbség képviselői továbbra is fenn akarták tartani a jogukat arra, hogy elektori módon válasszák meg a nemzeti tanácsot). Az emberi jogi és kisebbségi minisztérium képviselőinek sem volt ellenvetése, de természetesen a belügyminisztériumhoz kellett fordulniuk, mert a belügyminisztérium rendelkezett csak adatokkal, melyek alapján az emberi jogi és kisebbségi minisztérium ilyen listát lehetett állíthatott volna. Egy ilyen „iniciális” lista valóban lényegesen megkönnyítette volna a munkát. Mindenki, aki a belügyminisztérium nyilvántartása szerint kisebbséginek vallotta volt magát, kapott volna egy levelet mely közli, hogy rajta lesz a névjegyzéken, és ott is marad, ha nem kéri, hogy vegyék le a nevét. Ha ez történik, nem kellett volna házról-házra járni, ingyen kaptuk volna a névjegyzéket. A belügyminisztérium azonban ebben nem volt hajlandó közreműködni. (Azt mondták, hogy nincsen ilyen listájuk – ami igaz, bár az is igaz, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján készíthettek volna.) A Belügyminisztérium állásfoglalásához biztosan hozzájárult az EBESZ álláspontja is, mely több érvvel is ellenezte ezt a megoldást. A Főbiztos 2009 február 12-én kelt levelében többek között ezt is írta:
„A névjegyzékre való feliratkozásnak a Törvénytervezet által megállapított rendszere egy ideiglenes külön névjegyzéken alapul, melyet az Emberi-jogi és Kisebségi-jogi Minisztérium állít össze, használva az államigazgatási szervek által vezetett nyilvántartást. Ily módon, a Minisztérium lényegében vélelmezi egyes személyek nemzeti vagy etnikai hovatartozását, ami sérti a az adatvédelmet és a hovatartozás szabadságát, melyet a törvény saját állítása szerint tisztel. Mi több, [a tervezetben] az áll, hogy ’ha a polgár nem kéri hogy a nevét töröljék az iniciális jegyzékből, úgy tekintendő, hogy beleegyezett hogy felvegyék egy meghatározott kisebbség választói jegyzékére’ (45.4 szakasz) Habár a listáról való törlés bármikor lehetséges, nem megfelelő hivatalból ráerőltetni a listára való felvételt, ha olyan érzékeny személyi adatokról van szó, mint a nemzeti vagy etnikai hovatartozás.”
Ezek után nem volt meglepő, hogy sem a Belügyminisztérium, sem a kormány nem látott sem okot, sem motívumot arra, hogy európai szervek állásfoglalásával ellentétes megoldást fogadjon el. A tárcaközi egyeztetések során (melyeknél már nem voltak ott a szakértői csoport tagjai) ejtették azt a javaslatunkat, hogy a Belügyminisztérium adatai alapján álljon össze a kezdeti lista.
Tudom, hogy voltak olyan álláspontok, hogy nem kell megszavazni a törvényt, ha nem a Belügyminisztérium állítja össze a listát. Őszintén szólva, ezt felelőtlenségnek tartom. Ha a szerb parlamentben a magyar képviselők nem szavazzák meg a törvényt, akkor nem jobb törvény születik, hanem semmilyen – és ürügy is teremtődik arra, hogy nem kerüljön ez a kérdés többé napirendre. Szerbiának nem volt kötelessége hogy hozzon egy törvényt a nemzeti tanácsokról, és ez nem is feltétel semmihez – mint ahogy feltétel az új típusú útlevél (ami megvalósult), vagy Mladić elfogása (ami várat magára). A nemzeti tanácsokról szóló törvény egy eredmény, melyhez roppant nehéz volt eljutni. A dolgok nem úgy működnek, hogy ha egy munkacsoportban ahol 17 ember között két magyar van, vagy egy parlamentben ahol 250 képviselő közül négyen képviselnek magyar pártot, csak azt kell mondani, hogy „legyen így, mert ez így jobb a magyaroknak” – és akkor mindjárt így lesz. Tudom – és a történelem többször mutatta már – hogy akik semmit sem valósítottak meg, azok rendszerint a mindent kérik számon. De, ismétlem, valóban felelőtlenség lenne azt mondani, hogy ne is legyen névjegyzék, ha nem kapjuk ingyen. Ha esélyt kapunk, élni kell vele. Éltünk is vele, összeállt a névjegyzék.
– Most már szinte biztos, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot Szerbiában nem elektorok útján választják meg. Mi lett volna ha? Jogilag és politikailag miért fogadható el az elektori rendszer? Ön Zentán a szóban forgó törvény kapcsán tartott konferencián szeptemberben arra hivatkozott, hogy a délszláv háborús tapasztalatok miatt az EBESZ is inkább az elektori választást tartotta jobbnak a kisebbségek esetében. Vajon miért?
– Ha nem állt volna össze a névjegyzék, elektori választás lett volna. 2002-ben a kisebbségi törvény megalkotásánál is két javaslatot tett az asztalra a szakértői csoport. Tény hogy az EBESZ ellenezte a névjegyzékes megoldást. Az EBESZ képviselői ezt többször jelezték. A legintenzívebb kapcsolatot Vojislav Stanovčić akadémikus a szakértői csoport elnöke tartotta az EBESZ-szel és az Európa Tanács képviselőivel is. Stanovčić még 2002-ben egy könyvben (Zakon o zaštiti nacionalnih manjina, Institut za uporedno pravo, Beograd 2002) pontosan le is írta az EBESZ akkor felhozott érveit. Legjobb ha őt idézem: „Itt az Európa Tanács és az EBESZ képviselőinek nemcsak egy ajánlásával, hanem arra vonatkozó szilárd álláspontjával szembesülünk, hogy az etnikai mérce alapján készített választói névjegyzékeket mindenképpen kerüljük el.” (31-32. oldal) Miután meghozták a törvényt, az elektori rendszer alkotmányosságát még 2002-ben megtámadták a VMDP, a Nagy Sándor civil szervezet és a szlovák Janko Holik. A Szerb Alkotmánybíróság 2002. november 20-i döntésében elutasította az indítványokat, és alkotmányosnak nyilvánította az elektori rendszert. 2002-höz viszonyítva az elektori rendszer az új törvényben módosult is, nem lesz többé elektor az, aki valamilyen kisebbségi párt színeiben lett képviselő, hanem csak az, aki 100 aláírást gyűjt, vagy az, akit egy kisebbségi művelődési szervezet delegál. Azok a kisebbségek melyek eleve elvetették a névjegyzéket – és azok is, akik nem vetették el, de nem érik el az „50% plusz 1” küszöböt – elektori úton választják majd meg a nemzeti tanácsaikat. A nemzetközi gyakorlatban is vannak elektori választások – melyek annál jobban működnek, minél kevesebben bojkottálják és maradnak távol. Szóval nem egy pokoli megoldás az elektori választás – és nem a poklot választották a németek és más kisebbségek. De tény az is, hogy a névjegyzékes választás jobb és demokratikusabb (különösen akkor, ha a potenciális választóknak több mint a fele – lehetőleg jóval több, mint a fele – iratkozott fel). Másokat nem lenézve, azt hiszem büszkén mondhatjuk, hogy a vajdasági magyarság élt az alkalommal és a jobbik megoldást választotta.
Esély, amit meg kell ragadni
– A kisebbségi nemzeti tanácsokról szóló törvényt sokan dicsérik, sokan bírálják. Ettől eltekintve, Ön hogyan látja, mennyiben valósul meg a kisebbségek önrendelkezése és ezt a törvény által szavatolt szintet lehet-e és hogyan lehet bővíteni?
– Hadd kezdjem azzal, hogy az eredményeket természetesen nem maguk a résztvevők mérhetik fel a legtárgyilagosabban. Én résztvevő voltam, és persze nem zárhatom ki a nem-résztvevők bírálatait. A bírálónak is kötelessége azonban, hogy figyelembe vegye a közeget, kereteket, melyekben az eredmények alakultak. Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy „miért nem így lett, hisz ez így nekünk jobb lett volna”, vagy „miért lőttetek csak három gólt, amikor nekünk tizenhárom jobb lett volna”. Mások is vannak a pályán. Hadd mondjak el egy néhány egyszerű tényt. 2003-ban, amikor még a Jugoszláv Emberi-jogi és Kisebbségi Minisztérium szervezte a törvénytervezet-alkotást, a Minisztérium szakértői amellett kardoskodtak, hogy hatáskörökről ne is szóljon a nemzeti tanácsokról szóló törvény, csak a megválasztás módjáról. Ezen a sáncon nem volt könnyű túljutni, és persze nem úgy lehetett túljutni, hogy a Józsa Lászlót, vagy a Korhecz Tamást, a Kasza Józsefet, vagy a Pásztor Istvánt győzöm meg. Természetesen szerb résztvevőket, a többséget kellett meggyőzni – és ezek között (mint mindenütt) voltak nyitott és voltak kevésbe nyitott gondolkodású emberek. 2005-ben maga a szerb kormány kisebbségi ügyekkel foglalkozó irodája tett egy törvényjavaslatot. Ebben csak elektori választások voltak – és gyakorlatilag nem voltak hatáskörök. Ennek persze súlya volt, mert a kormány javaslata volt. El kellett valamiképpen érni, hogy visszatérjünk a szakértői munkához, és ez nehezen, de sikerült is; persze a szakértői csoportban is kisebbségben voltak a kisebbségek – és nem minden kisebbség érdekei egyeztek meg mindig a magyar kisebbség érdekeivel. Átfutva az asztalomon az aktacsomagot, látom, hogy hét év alatt 29 különböző törvénytervezet gyűlt össze. Hosszú és valóban nehéz munka volt. Sok különböző (és gyakran ellentétes) érdek között kellett az érveinknek helyet szorítani. Ami az eredményeket illeti, megítélésem szerint fontos siker, hogy a törvény megadta a közvetlen (névjegyzékes) választás esélyét – és ezzel az eséllyel éltünk is.
Sikernek tartom azt is, hogy számottevően bővültek az eddigi hatáskörök. Hogy a kevésbé fontosakkal kezdjem, ide tartoznak a véleménynyilvánítási hatáskörök, melyek önmagukban természetesen nem jelentenek autonómiát, csak azt, hogy a megkérdezésünk nélkül nem lehet döntéseket hozni. Közelebb állnak az autonómiához a javaslattételi jogok, melyek azt ugyan nem garantálják, hogy az állami szervek pontosan azt fogadják el, amit javasolunk, de garantálják, hogy az állami szervek nem fogadhatnak el olyan megoldást melyet nem mi javasoltunk. Ha tehát egy javaslatunkat nem fogadják el, új javaslatot mi teszünk, mert csak azt fogadhatják el, amit javasoltunk. Ez sem önálló döntéshozatali jog, inkább egyenrangú tárgyalófél joga. És aztán vannak teljesértékű döntéshozatali jogok is (helységnevek meghatározása, fejlesztései stratégia meghatározása, kiemelt jelentőségű intézmények meghatározása, stb.) A legfontosabb azonban a 24-es szakasz, és ez hoz igazi kulturális autonómiát. E szakasz szerint a nemzeti tanács átveheti valamennyi magyar oktatási, kulturális és tájékoztatási intézmény alapító jogát – méghozzá úgy, hogy az állam biztosítja a korábban mellérendelt pénzeszközöket. Ez tényleg nagy esély, és roppant fontos lesz, hogy hogyan gazdálkodunk vele. Valószínűleg az lenne a helyes, ha fokozatosan, és persze jól megszervezve vennénk át a magyar intézmények igazgatását. Fontos, hogy sikert hozzon az autonómia – és ehhez körültekintésre is szükség van. Ennek a megvalósítása vár a leendő nemzeti tanácsra, bár az előkészítésben részt vállalhat a jelen nemzeti tanács is. A névjegyzék sikere optimizmusra ad jogot.
– Sokan azt tartjuk, hogy ha van egy nemzeti tanács – mivel ott is emberek ülnek –, az még nem szavatolja a kisebbségi nemzeti érdekek maradéktalan képviseletét. Az aki közelebb van a tűzhöz, az jobban melegszik gyakorlatára már a legkisebb falvainkban utcai beszélgetéseken is rámutatnak, hiszen a különböző támogatások meg/nem szavazása közvetlenül érinti őket. Elméletben és joggyakorlatban (ha van ilyen), milyennek kellene lennie egy nemzeti tanácsnak?
– Minden képviseleti rendszernek a maradéktalan képviselet az eszménye. Az eredmények különbözők – és ez világszerte így van. Fontos azonban, hogy abból a tényből, hogy más képviseleti rendszer sem tökéletes, ne azt a következtetést vonjuk le, hogy akkor nem is kell, hogy igyekezzünk. Igyekeznünk kell, nagyon kell igyekeznünk, hogy minél szélesebb és demokratikusabb legyen a nemzeti tanácsokhoz kapcsolódó autonómia és képviseleti rendszer. Lemásolható – és a mi viszonyainkra alkalmazható – nemzeti tanácsi gyakorlat nemigen van. Magunknak kell kialakítanunk. Fontos és érdekes a helyi szinttel, településeinkkel, falvainkkal kapcsolatos kérdése. Körülbelül egy hete az MNT csókai ülésén fel is vettettem ezt a kérdést. A törvényalkotás folyamán volt egy olyan javaslat is (egy szerb szakértő és a Szlovák Nemzeti Tanács javaslata), hogy helyi szinten alakuljanak nemzeti tanácsok. A javaslat érdekes volt, de nagyon nehéz lett volna helyi szinten dönteni olyan kérdésekről melyek a teljes nemzeti kultúránk kérdései. Lehetségesnek és kívánatosnak tartom azonban, hogy az új nemzeti tanácsnak legyenek helyi szervezetei is, hogy erősítse a kapcsolatot a civil szervezetekkel, hogy igyekezzen egy olyan rendszert létrehozni, mely minél több vajdasági magyart kapcsol be. Ezt a törvény nem parancsolja, de nem is tiltja. Érdemes lenne ezzel is foglalkozni.
– A kisebbségi autonómia mely formája az, amely Ön szerint jelenleg megfelelne a vajdasági magyaroknak?
– Kisebbségeknek javára szolgál minden autonómia. A szerb parlamentben négy képviselője van magyar pártoknak a kétszázötvenből, a Vajdasági Parlamentben jóval jobb az arány. Tehát vajdasági szinten nagyobb súlya van a szavunknak. Ha nagyobb hatáskörük van az önkormányzatoknak, ez ismét esély kisebbségi (a mi esetünkben magyar) érdekek érvényesítésére, ott ahol erős a magyar jelenlét. Ennél azonban még fontosabbnak tartottam – és tartom ma is – a kulturális autonómiát. Itt (egy meghatározott területen, az oktatás, kultúra és tájékoztatás területén), nem csak arról van szó, hogy részt veszünk, hanem arról is, hogy a saját kultúránkhoz kapcsolódó intézményekkel magunk gazdálkodunk. Több autonómiatervezet előkészítésében vettem részt, a személyes/kultúrális autonómia képleteinek a kidolgozásával foglalkoztam a legtöbbet. Erről szól természetesen a nemzeti tanácsokról szóló törvény is. Hadd tegyek ide még egy személyes megjegyzést. Nagyapám iratai között találtam egy 1918. december 25-ével keltezett tervezetet, melyet a „Délvidéki magyar nemzeti tanács szervező bizottsága” adott ki. A Tervezet zárómondata úgy látja, hogy a nemzeti tanács „lesz az alapkő, melyen a délvidéki magyarságnak jövője épül”. Azóta 91 év telt el, és valamit mégis előreléptünk. Persze ma sem ott tartunk, hogy minden problémánk megoldódott volna. Ettől nagyon messze vagyunk – és minden problémánk sohasem fog megoldódni. Az autonómiaépítésnek nincsen vége, tovább is ki kell majd állni újabb jogszabályok megalkotásáért, de lehet már építkezni a jelen keretek között is. Egy olyan helyzetbe kerültünk, hogy valamit javíthatunk a sorsunkon. Ez egy esély, melyet meg kellene ragadni.

FRIEDRICH Anna

__________

* http://www.vajma.info/cikk.php?ar=tukor&id=3082, 2009. december 25. [1:36]