A cikk küldési funkciót csak bejelentkezett látogatók használhatják!
Bejelentkezéshez klikk ide

Vitacikket publikált Gerold László a vajma.info honlapon a vajdasági magyar irodalom helyzetéről, s ebben így összegez: „Célom ezúttal ’mindössze’ az, hogy felvessem a témát, jelezzem, hogy szerintem irodalmunk válságos helyzetbe jutott, aminek legfőbb ismérvét az egyre inkább burjánzó provincializmusban látom.” A kijelentés második részével együtt is értek, ti. hogy „irodalmunk” provinciális – nem is igen volt sohasem más.

Gerold vitát szeretne, hát itt van pár gondolat. Először is furának tartom azt, hogy valaki, aki a minapig négy éven át a vajdasági magyar irodalom egyedüli folyamatosan, havonta megjelenő irodalmi folyóiratát szerkesztette, válságot kiállt. A válság ugyanis nem magától szokott kialakulni, bizony, emberektől függ az is, mint minden más válság, s nem mondjuk valami ismeretlen kvantumfizikai eseménytől jött létre. Gerold az egyedüli komolyan vehető funkciót töltötte ebben a szférában, de nem számol be semmiről, csak annyit mond: válság van. Mintha semmi köze nem lett volna az egészhez. Tudom én, hogy nem engedte ő be a dilettánsokat a lapba, de akkor is: írhatna arról, mi az ő felelőssége, avagy mi hibádzik a másik, a nem szerkesztői oldalon.

Azt sem tartom érthetőnek, hogy valaki válságot (farkast) kiált, de nem mondja meg, mihez képest. Mikor volt az aranykor? A szocializmusban, amikor az írókat pénzzel, díjakkal korrumpálták, s úgy nyomták ki a könyveket, mint Slobo a dinárt? Vagy abban a négy évben, amikor ő maga főszerkesztette a Hidat? Olyan ez, minthogy a múlt héten szintén arról cikkeztek, hogy a VM sajtóra nincs szüksége az olvasóknak. Ergo válságban van. Ahelyett, hogy megnéznénk az okokat és a következményeket; hogy számot vetnénk azzal, hogy az aranykor megint csak a szocializmusban volt, amikor nem is volt nagyon más választék – az ember megvehette a Magyar Szót műsorújságostul meg a Hét Napot meztelen fotóstul, és kész. A Dolgozókat muszájból vették az emberek, amikor meg átalakult Családi Körré, önszántukból, mert más tartalmat kínált. Hol van itt már megint a válság? Nem az olvasó a hibás, és részben nem is az újságírók: az új médiavilágnak egyszerűen a jellege más. Ezt pedig nem lehet a szükséglet fogalmával leírni: az ittenieknek nem általában nincs szükségük magyar sajtóra, hanem nincs szükségük rossz sajtóra. Ez két különböző dolog.

Ahogyan a dilettantizmussal sincs nekem sok bajom, ha megmarad saját kis univerzumában, s az alanyi költők a világfájdalomról írt verseiket maguknak olvasgatják fel. Ám amíg a Magyar Szó kulturális rovata megmarad a provincializmus oázisának, miről beszélünk? Hogyan lehet valaki itt Nagy Kritikus, ha mindenről csak szépet ír? Mitől kritikus akkor? Persze, ha mindenkit megdicsér, semmi baja sem lehet, sőt, bizton számíthat arra, hogy amikor maga is szépirodalmat alkot, maguk a megdicsértek fogják őt ajnározni – az idei év erre volt szép példa. (Ezt egyébként belterjességnek hívjuk, nem provincializmusnak).

Tudom, hogy a kritika fontosságával maga Gerold László is tisztában van, meg azzal is, hogy minden potenciális kritikus végül arra hivatkozik, hogy egzisztenciális okokból ő mégsem írna senkiről negatívat. Emellett számomra mégis van valami bájos ebben az egészben – ezért ha tehetem, belenézek provinciális dilettánsaink munkáiba, mert érdekel, mi terem „a vajdasági ég alatt”, s fölöttébb sokatmondó, hogy miről mit (nem) írnak, legalábbis nem esztétikai értelemben.

Az írókat, akár a focistákat az edzők, a szerkesztők nevelik ki. Akárcsak a jó újságírókat is. Akad istenáldotta tehetség, de ma már az elég kevés. Így aki arról beszél, hogy válságban van irodalmunk és sajtónk, először is nézzen körbe, mi van a szerkesztőkkel – főképpen, ha maga is (volt már) szerkesztő. Hol távolabbról, hol közelebbről szemlélve az egészet, nekem inkább tűnik úgy, hogy mostanság igenis sok fiatal jelent meg az irodalom és az újságírás egén (ne feledjük, a kettő közt milyen nagy az átjárás!), a többi meg a szerkesztőktől függhet. Az meg sosem egy-két év. Némi bizalom, akár száz nap a kormányoknak, az újonnan pozíciókba kerülteknek is kijár, azzal együtt, hogy kritizálnia réginek, újnak eredendő joga – csak előbb pontosítsa, mihez képest válság a válság.

És akkor a magyartanárokról még egy szót se szóltunk – őket is képzik valahol, nem az égből potyognak.

SZERBHORVÁTH György

(Magyar Szó, 2009. december 8., 5. o.)