Kisebbségjogi jegyzetek

Pozitívumok és negatívumok*

A múlt héten Belgrádba látogatott az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének (ETPK) megfigyelő küldöttsége, melynek tagjai a svájci Andreas Gross és az örményországi David Hartyunyan, valamint Artemij Karpenko, a küldöttség titkára voltak. A két társ-jelentéstevő azzal a feladattal érkezett, hogy tájékozódjon a szerbiai viszonyok fejlődéséről a legutóbbi, tavaly áprilisban az ET-hoz beterjesztett jelentés óta.

A küldöttséget vezető Gross nyilatkozata szerint „a szervezet 2010 vagy 2011 végéig be szeretné fejezni Szerbia haladásának megfigyelési folyamatát a szervezet tagságából eredő kötelezettségek teljesítése terén”. Ezek alapján, nem csupán „a Szerbiai Képviselőház felügyeletével megbízott küldöttségről” volt szó, ahogyan a sajtóból értesültünk (dió: Elenyésző eszközök a kisebbségi projektumokra, Magyar Szó, 2010. január 23., 6. o.). Szerbiának ugyanis fontos kötelezettségei vannak az Európa Tanács (ET) felé, egyebek között a nemzeti kisebbségi jogok érvényesítése terén is.

A delegáció érkezéséről szóló (január 20-i) sajtóhírek szerint a küldöttség tagjainak – a hivatalos tisztségviselőkön kívül – találkozniuk kellett volna a nemkormányzati szervezetek képviselőivel is. Hogy erre a találkozóra sor került-e vagy sem, a jelentések arról már nem szóltak.

Pásztor Bálint, a szerbiai parlament kisebbségi frakciójának vezetője a január 22-i sajtótájékoztatóján elmondta, hogy Risa Halimi és Esad Džudžević képviselőtársával tárgyaltak a küldöttséggel.

– Objektív képet igyekeztünk bemutatni a szerbiai kisebbségek helyzetéről, vagyis egyaránt elmondani a pozitívumokat és a negatívumokat is. Azokat a lépéseket, amelyeket a kormány és a parlament a tavalyi év során megtett, hogy a kisebbségek jogérvényesítése és jogmegvalósulása magasabb szintre emelkedjen – mondta Pásztor Bálint.

A parlamenti képviselők – az említett sajtójelentés szerint – „pozitívumként” említették a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozatalát és a kultúráról és a tankönyvekről szóló törvényt, amelyek „kisebbségi szempontból is elfogadhatóak lettek”, valamint Vajdaság statútumának és a hatásköri törvénynek az elfogadását is.

A képviselők a „gondok” tekintetében a nemzeti kisebbségek tagjainak az állami szervekben való nagyon alacsony foglalkoztatási arányát emelték ki. „Negatívumként” értékelték a bíróságok székhelyéről szóló törvény elfogadását, mivel „megnehezíti a kisebbségi nyelven történő eljárást”. Ugyanakkor kiemelték, hogy 2009-ben Vajdaság-ellenes költségvetést fogadott el a Szerbiai Képviselőház, és hogy a köztársasági költségvetésből elenyésző eszközöket fordítanak a kisebbségi projektumok, az oktatás, a kultúra és a tájékoztatás pénzelésére is. Végezetül a képviselők megemlítették az „új nyelvhasználati törvény elfogadásának szükségességét” – nyilatkozta Pásztor Bálint.

A sajtójelentésből nem tűnik ki, hogy Pásztor Bálint a vajdasági magyarság „jogérvényesítéséről és jogmegvalósulásáról” valamilyen írásos, adatokkal alátámasztott elemzést, vagy okiratot is átadott volna a küldöttségvezető Grossnak és az sem, hogy bárkivel is tanácskozott a küldöttséggel való tárgyalások anyagának előkészítésével kapcsolatban.  

A tudósításból nem látszik továbbá az sem, hogy Pásztor Bálint megemlítette-e a körzethatárok „több mint 15 évvel ezelőtt etnikai indítatással történt megváltóztatását”, aminek az volt a célja, hogy „a magyar nemzeti közösséget, a tömbmagyarságot két részre osszák”. Pásztor ugyanis napilapunknak ugyanebben a számában – csak néhány oldallal hátrább – terjedelmes interjúban mondta el, hogy a körzethatárokat „egy tollvonással meg lehetne változtatni, amennyiben meg lenne hozzá politikai akarat” (Halász Gyula, Magyarkanizsa Bánátban van, Magyar Szó, 2010. január 23., 14. o.). Miért nem említette például ezt az ET küldöttségének is?

A képviselőnek természetesen szíve joga, de egyúttal felelőssége is, hogy mit mond a külföldi megfigyelőknek, mert az aztán alapul szolgál helyzetünknek a nemzetközi szervezetek által való megítéléséhez. Az ilyen (képviselői) nyilatkozatoknak tehát következménye is lesz, mert az kerül bele az ET elé benyújtott jelentésbe, amit a küldöttséggel „tárgyalók” mondtak.

Érdeklődéssel várjuk, hogyan fogja értékelni Andreas Gross a nemzeti kisebbségek jelenlegi helyzetét. Annál is inkább, mert 2007. november 27-én, Újvidéken átadtuk neki A vajdasági magyarság helyzete című fehér könyvet, amely tartalmazza 14 civil szervezet 2007. november 3-i újvidéki tanácskozásának álláspontjait, valamint az Aktív kisebbségpolitikát, fejlődést és békés együttélést című memorandumot is – magyar, szerb és angol nyelven is –, amely 21 pontban tartalmazza a vajdasági magyarság helyzetére és sérelmeire vonatkozó álláspontokat.

A monitorig befejezése után a nemzeti kisebbség helyzete sem érdekli majd többé annyira az ET, mint most. Ezért az ezzel járó felelősség is azokat terheli, akik a misszióval tárgyaltak. Jó, ha a képviselőknek vannak álláspontjai, meglátásai, de nem jó viszont, ha azokat nem egyeztetik a választóikkal is.

Civilek Szabadkán

              A Vajdasági Magyar Civil Szövetség (CiSZ) szervezésében január 23-án tanácskozást tartottak Szabadkán, amelyen „a civil szervezetek pénzelésének módjáról, lehetőségeiről és megreformálásáról esett szó”.

             Miskolczi József, a CiSZ elnöke sajnálattal állapította meg, hogy a tanácskozáson „a meghívottaknak mintegy fele képviseltette magát” (s.l.: Nem versenytársak, Magyar Szó, 2010. január 25., 1. és 4. o.). (A tudósításból azonban nem tűnik ki, hogy hány vajdasági magyar civil szervezetet hívtak meg az eseményre, és hány olyan van, amelyet meg sem hívtak.)

             A tanácskozáson jelen volt a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szinte teljes szabadkai elitje: Pásztor István pártelnök, Józsa László, a Magyar Nemzeti Tanács (egyszer már lejárt mandátumú) elnöke, a párt elnökségének tagja, Pásztor Bálint köztársasági képviselő, ugyancsak a párt elnökségének tagja, és a VMSZ-hez közeli ifj. Korhecz Tamás jogalkotási, közigazgatási és nemzeti kisebbségügyi titkár is. Ez arra enged következtetni, hogy a VMSZ a továbbiakban nagyobb figyelmet fordít majd a civilekkel való „párbeszédre”, aminek a „megindulását” a részvevők ettől az összejöveteltől várják.

             A VMSZ-nek a civil szervezetek iránt ébred(ez)ő érdeklődése teljesen érthető, hiszen néhány hónap után sor kerül a Nemzeti Tanács új összetételben(?) való megválasztására, amihez a civil szervezetek részvétele és támogatása is szükséges lenne. 

            Az első oldalas tudósítás kuriózuma, hogy az említett tisztségviselők mindegyike fel is szólalt a tanácskozáson, a civil szervezetek képviselői közül – akiknek tanácskozniuk kellett volna – viszont a tudósító név szerint senkit nem említ. Egyedül még dr. Molnár Gábrity Irén, a Magyarságkutató Tudományos Társaság elnökének felszólalását emeli ki, aki a civileket a politikával való „összefogásra” és – „amikor az identitás megőrzéséről van szó” – azoknak a támogatására buzdította „akik képesek arra, hogy a legnagyobb feladatokkal megbirkózzanak”.

            A vitában elhangzott, hogy „a politikának valóban nincs koncepciója a civil szférát illetően”, de erre nincs is szükség, mivel nem a politikának kell irányítania a civil szervezeteket, hanem azoknak kell(ene) ellenőrizni a politikusokat és a politikát.

            Hogy a politika befolyásolni kívánja a civil szerveződést, arra Pásztor István felszólalásából lehetne következtetni: „Nincs rá kapacitásunk, hogy egy területen belül több civil szervezetet is fenntartsunk, ezért meg kell határozni, mit kell fejleszteni és mi az, amire nem kell több pénzt, energiát fordítani”. Az ilyen viszonyulás azonban ellenkezik a civil szervezetek önszerveződési szabadságával és a polgárok szabad társulásra való jogával.

            A civil szféra képviselői a fórumon nem véletlenül nehezményezték, hogy „a támogatások elbírálása nem igazságos, hiszen egyes szervezetek mindig kapnak támogatást, mások csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem”. A tudósítást olvasva, nem látszik, hogy a résztvevők betekintést kaptak volna abba, hogyan történik a Magyarországról érkező 150 és a tartomány részéről a Szekeres László Alapítványnak folyósított 50 millió dinár elosztása.

            Ezt az évek óta fennálló problémát úgy lehetne megoldani, ha a civilek „beleszólhatnának a támogatások elosztásába”. Amíg ez nem történik meg, a civilek bizalma sem áll helyre a politikum iránt. Ehhez viszont szükséges lenne a Szekeres László Alapítvány megreformálására, munkájának átláthatóvá és ellenőrizhetővé tételére, a (VMSZ által irányított) Magyar Nemzeti Tanács elnöke és a Szekeres László Alapítvány kuratóriuma elnöki tisztségének szétválasztása, az eddigi („kiemelt” és nem kiemelt) támogatások – néhány évre visszamenőleg – nyilvánosságra hozatala és átvilágítása. Hogy a támogatások odaítélésének mércéje az eredményesség, nem pedig a politikához, vagy politikusokhoz való közelség legyen.   

            A vajdasági magyar közösség sikerességéhez egy újfajta támogatáspolitika létrehozására is szükség van, amely erősítené a civil szférát. Ebből viszont „ki kell hagyni, amennyire lehet, a pártokat, hogy ne lehessen a klientúra építés eszköze az a támogatás, amit Magyarország a határon túli közösségek problémáinak a megoldására szánni tud” – nyilatkozta Kövér László, a Fidesz MPSZ választmányának elnöke kétnapos vajdasági körútja után (Ternovácz István: Kitüntetett szerepet az autonómia-törekvéseknek, Vajdaság Ma, 2010. január 25.).

         A CiSZ a magyar civil szervezetek fellépésének fontos fóruma lehet(ne), amennyiben a vajdasági magyarság és a civil szervezetek, nem pedig valamelyik párt érdekeit tartja szem előtt. Akkor válik eredményessé és elfogadottá, ha bizonyságot tesz arról, hogy nem a VMSZ árnyékszervezeteként működik.  

Mgr. BOZÓKI Antal, ügyvéd

__________

* http://www.vajdasagma.info/cikk.php?ar=tukor&id=3163, 2010. január 28. [15:07]