Kisebbségjogi jegyzetek

 „A VAJDASÁGI MAGYARSÁGNAK NEM KELL A SAJÁT SAJTÓJA”*

„Száz év után megszűnt az eskettetés Muzslyán”

– A tavalyi év vége előtt – előzetes bejelentés nélkül – minisztériumi rendelettel megszüntették a muzslyai anyakönyvvezetői hivatal munkáját. Aztán a helyi tanács közbenjárására január 4-étől a hivatal újra megnyílt, de a gyerekek anyakönyveztetését és a halotti bizonyítványok kiállíttatását ezentúl már a városban kell elvégezni. Ezek után Muzslyán házasságot sem lehet kötni, amivel több, mint egy évszázados hagyomány van megszűnőben. Mostantól a helyi irodában (hétfőn, kedden, csütörtökön és pénteken) csak anyakönyvi, házasságkötési és elhalálozási kivonatot, valamint állampolgársági bizonylatot kérelmezhetnek – olvastuk Kecskés István nagybecskereki újságírónak a Magyar Szóban megjelent január 9-i írásában.

            Az írás azonban azt már nem részletezi, hogy milyen miniszteri rendeletről is van szó, és mivel indokolták meg azt? Azt sem tudtuk meg, hogy a miniszteri rendeletet miért éppen, vagy csak éppen Muzslyára vonatkozóan hozták meg? Annál inkább, mert ebben a helységben az őshonos magyar nemzeti közösséghez tartozók vannak többségben.

Az sem egészen világos, hogy ha már az anyakönyvvezetői hivatal „január 4-étől újra megnyílt”, akkor – az anyakönyvi kivonatok kiadási kérelmének átvételén kívül – mivel foglalkozik, hiszen nem vezeti az anyakönyveket, és a muzslyaiak házasságot is csak a nagybecskereki városházán köthetnek – amennyiben nem kívánnak az anyakönyvvezető kiszállásért külön fizetni.

A szerbiai jogszabályok biztosítják a szerzett nemzeti kisebbségi jogok védelmét. A szerb alkotmány 20. szakaszának 2. bekezdése szerint „az emberi és a kisebbségi jogok elért szintje nem csökkenthető”.

A muzslyai Zeppelin Rádió 2008. augusztus 31-ével történt megszüntetésével már csorbult a magyar kisebbség tagjainak (szerzett) joga az anyanyelven való tájékoztatásra, sikeres és népszerű szerkesztőségének tagjai pedig munka nélkül maradtak. Most pedig egy évszázados helyi hagyomány szűnik meg. Nem nevezhetjük ezt másnak, mint – az alkotmánnyal is szavatolt – nemzeti kisebbségi jogok (meg)nyirbálásának és (el)tiprásának.

            Hol van ilyenkor a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) és a Magyar Nemzeti Tanács (MNT)? Ha érdekelné őket a kisebbségi jogok védelme, azonnal intézkednének a miniszteri rendelet visszavonása és az Alkotmánybíróság által való alkotmány- és törvénytelenné nyilvánítása érdekében.

„Szórakoznak” az MNT mandátumával

A Hét Nap január 6. számában Józsa László, az MNT egyszer már (2006. szeptember 21-én) megszűnt mandátumú elnöke azt, hogy a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló törvény csak 2009. augusztus 31-én lett elfogadva és ezáltal az MNT mandátuma is (a négy helyett hét évesre) „elhúzódott”, „a Koštunica-kormány obstrukciós magatartásával” és „a szlovák nemzeti tanács „teljességgel elfogadhatatlan ötletrendszerével” magyarázta.

Dévavári Zoltánnak, a „Megkerülhetetlenné váltak a nemzeti tanácsok” című írásában tett megjegyzésre, hogy Józsát is „sokszor támadták a mandátum elhúzódása miatt”, az említett törvény által 2009. szeptember 1-jével ismét funkcióba emelt elnök a következőket válaszolta:

– Az előbbiek közvetlen következménye volt az is, hogy senki által nem kívánt módon nem négy évig tartott az első MNT mandátuma. Ez persze a magyar közösségen belül néhány embernek alkalmat nyújtott arra, hogy az MNT mandátumával állandóan szórakozzanak, olyan látszatot keltve, hogy ezért az MNT vagy a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) a felelős. Most is ez történik, s azt látjuk, hogy ezek az egyének nem olvasták el a hatályos törvényeket, és nem látják azt, hogy a nemzeti tanácsoknak egy folyamatos mandátumuk van. Igaz, hogy kikényszerített jogi megoldás van a törvényben, amikor akként rendelkezik, hogy a megalakult nemzeti tanácsok mandátuma az új nemzeti tanácsok mandátumáig szól. Az MNT-t egy maroknyi értetlenkedő támadja, és ez impulzusokat vált ki – nyilatkozta Józsa. (Egyébként Dévavári a VMSZ egyik alelnöke is, Józsa pedig a párt elnökségének is a tagja.)

            A nemzeti tanácsokról szóló törvény 137. szakaszának 3. bekezdése a következő: „A jelen törvény hatályba lépése előtt megválasztott nemzeti tanácsok, melyeknek a megbízatási ideje lejárt, a választásig, illetve a jelen törvény rendelkezései alapján megválasztott nemzeti tanács megalakulásáig folytatják működésüket.”

            Az idézett szakasz is kimondja/elismeri tehát, hogy vannak olyan nemzeti tanácsok, amelyeknek a megbízatása a törvény hatályba lépése előtt „lejárt”. Ezek közé tartozik az (2002. szeptember 21-én négy évre választott) MNT-is. „Folyamatos mandátumról” tehát szó se nincs, hanem esetleg csak egy – ahogyan Józsa is elismeri –, a törvény (2009. augusztus 31-én való) elfogadása által „kikényszerített jogi” megoldásról lehet csak beszélni. Az ilyen nemzeti testületek az új törvény alapján megválasztásra kerülő nemzeti tanácsok felállásig folytatják tevékenységüket.

Józsa, akinek az MNT elnökeként, és mint jogásznak is, a testület munkájában a törvényesség tiszteletben tartása lenne az egyik fő feladata, az MNT és a saját mandátumának 2006-ban való megszűnését most – a tőle már megszokott, ironizálási kísérletnek és sért(eget)őnek is nevezhető – olyan módon próbálja bemutatni, mintha ehhez neki semmi köze nem lenne. Vagyis, ez miatt „az MNT-t egy maroknyi értetlenkedő támadja”, akik „nem olvasták el a hatályos törvényeket” és a testület „mandátumával állandóan szórakozzanak”. „Szórakozás”-e viszont az, ha valakit figyelmeztetnek a kötelességére és a mulasztására?

A – még a saját Alapszabálya szerint is – több mint három évvel ezelőtt lejárt megbízatású MNT (az új törvény alapján) most tovább folytat(hat)ja a nem legitim tevékenységét. Józsa Lászlót azonban semmilyen utólag meghozott törvény nem mentesít, amiért 2006-ban nem került sor az új összetételű nemzeti tanácsnak a(z addigi jogszabályok szerinti) megválasztására. A civil szervezetek ugyanis – az elnöki teendőket 2000-től egyfolytában ellátó Józsát – nem egyszer figyelmeztették, hogy a nemzeti tanács megválasztásáról szóló törvény a tanács mandátumának lejártáig nem készül el. Vagy rá a jogszabályok nem vonatkoznak?

Nem kell a vajdasági magyar sajtó

Tisztújító közgyűlést tartott 2009. november 13-án a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete (VMÚE) Bácsfeketehegyen. Új elnököt és 11 tagú elnökséget választott a tisztújító közgyűlés. A tudósítás azonban arról már nem szólt, hogy az elnökségbe milyen feltételek alapján jutott az Újvidéki Televízió és a Magyar Szó két-két képviselője, az Újvidéki Rádiónak, a Szabadkai Rádiónak, a Pannon Televíziónak, a Mozaik Televíziónak, a Képes Ifjúságnak, a Jó Pajtásnak és a Hét Napnak viszont egy-egy hely jutott, és hogy a testületbe miért nem kerültek be az ún. „szabadúszó” újságírók is.

A résztvevők részéről „bírálat és önbírálat is elhangzott arra vonatkozólag, hogy a vezetőség aktívabb is lehetett volna, különösen az újságírók érdekvédelme tekintetében, és hogy a közelmúltban elfogadott médiatörvény ügyében sem foglalt állást a magyar újságíró szervezet”. Tegyük hozzá: A (2008. augusztus 31-ével) megszűnt 11 vajdasági, magyar nyelven is sugárzó rádió ügyében, de magyar nyelvű tájékoztatás egyéb fontos kérdéseiben sem igen hallatta magát a VMÚE.  

Tóth Lívia, a szervezet új elnöke a Magyar Szónak adott tavaly december 12-i nyilatkozatában arra panaszkodott, hogy „a vajdasági magyarságnak nem kell a saját sajtója”. Képes lesz-e azonban az új elnök és az új összetételű elnökség – a rezignáltságon túl – javítani is valamit a vajdasági magyar média helyzetén? Ki tudja-e kutatni annak az okát, hogy miért „nem kell” az olvasónak a magyar sajtó? (El)várható-e közszolgálati médiákból kikerülő új vezetőségtől, hogy változtasson a jelenlegi állapotokon?

Köztudott, hogy nehéz (nem csak anyagi) helyzetben van a vajdasági magyar média, elsősorban a nyomtatott sajtó, de az ott dolgozó újságírók legtöbbje is. A Magyar Szó esetében már is „sikernek számít”, hogy a kiadóháznak „sikerült túlélni a mögöttünk hagyott évet, és hogy gyakorlatilag egy napig sem voltak zárolva a számlái”. Sikernek lehet ezt nevezni? (Jellemző, hogy mostanában senki sem említi, vagy nem meri megírni például, hogy mi valósult meg az MNT és a Magyar Szó sztrájkbizottsága közötti augusztus 11-én kötött „hat pontosmegállapodásba” foglalt ígéretekből?)  

Fontos lenne, ha a VMÚE – első lépésként – egy alapos elemzést készítene a vajdasági magyar sajtó és az újságírók helyzetéről. A kezdőpont lehetne 2004. június 29-e, amikor a vajdasági képviselőház – törvénybe ütköző és sok vitát kiváltó döntésével (amit egy Nenad Čanak–Kasza József egyezségre vezetnek vissza) – az MNT-re ruházta a Magyar Szó (és a vállalat/Kft.), majd a Hét Nap alapítói jogait. Elemezhetné azt is, milyen a helyzetük az önkormányzati rádióknak, televízióknak, lapoknak.

A vajdasági nyomtatott magyar sajtót, de az Újvidéki Televízió (ÚTV) magyar nyelvű műsorait is leginkább az egyszólamúság (egypártiság) jellemzi. Napilapunk többnyire a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőivel és/vagy tartományi tisztségviselőivel készült, nem ritkán egész oldalas, a rossz emlékű egypártrendszert idéző interjúkat és terjedelmes, inkább folyóiratba, mint napilapba való, esetenként több folytatásból álló írásokat közöl. Jó példa erre a december 28-i (!) szám is, amely (a 16 közül) négy oldalon (elkésve) közli azokat az írásokat, amelyek „az Újvidéki Rádió karácsonyi műsorában hangzottak el”.

A Magyar Szó, például, teljes elhallgatta tizenhárom vajdasági magyar civil szervezet, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP), a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) és a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) memorandumban megfogalmazott elvárásait a jövendő magyar kormány iránt. A dokumentumot Csorba Béla író és költő adta át Orbán Viktornak 2009. december 16-án, a délvidéki körútja során Temerinben tett látogatásakor. Nem kell tehát csodálkozni, ha a lehetséges olvasók nem veszik meg a lapot.

Sajtónkban és az ÚTV magyar műsoraiban is szinte alig, vagy csak ritkán közölnek bíráló és elemző írást/műsort. Ha pedig ilyen elvétve akad is, akkor viszont az újságíró, vagy a szerkesztő „kap a pofájára”. Ezért nem kell csodálkozni azon, hogy az MNT a Magyar Szónak főszerkesztőt is alig talált, és hogy bizonyára a vállalat igazgatói posztjára az idén január 9-én kiírt pályázatra sem tolonganak majd a jelentkezők. Ennek ugyanis egyik feltétele „az alapító (vagyis az MNT) által meghozott (és sokak által bírált, leépítő jellegű) átszervezési program fenntartása és továbbvitele”.   

Nem véletlenül állítja Szerbhorváth György az „Irodalmi válság” című – napilapunk december 8-i számában megjelent –, a VMÚE elnökének említett kijelentésére is reagáló írásában: „Az ittenieknek nem általában nincsen szükségük magyar sajtóra, hanem nincs szükségük rossz sajtóra. Ez két különböző dolog.” „Ha mindenki mindenkit megdicsér, semmi baja sem lehet, sőt bizton számíthat arra, hogy… maguk a megdicsértek fogják őt ajnározni” – írja találóan Szerbhorváth. Az ilyen viszonyulás viszont ártalmas a közösségünkre nézve.

Le kellene tisztázni azt is, hogy mi a kisebbségi sajtónak a szerepe, a „profittermelés vagy közszolgálat?” Miközben a „közszolgálat alatt” egyes vezető beosztású itteni magyarok még mindig a „közszolgaságot” értik. Hol van itt a sajtószabadság?

A VMÚE elemezhetné azt is, milyen változások történtek az újságírói szakmán belül, hányan maradtak munka nélkül vagy hagyták el önként a szerkesztőségeket? Jelen van-e és miben nyilvánul meg a cenzúra és az öncezúra a szerkesztőségekben? Megfelel-e a valóságnak Végel Lászlónak a (Családi Kör 2009. december 31-i számában közölt) meglátása, miszerint „egypárti lett a sajtónk, és a sajtószabadság az internetre költözött fel”, valamint hogy „egypártivá vedlettek a közmédia igazgatóbizottságai”?

Amíg a felvetett kérdésekre nem kapunk megnyugtató válaszokat, nem remélhető a vajdasági magyar sajtónak a válságból való kijutása.   

Mgr. BOZÓKI Antal, ügyvéd 

__________

* Vajdaság Ma: cikk.php?ar=tukor&id=3114, 2010. január 11. [13:36]