Jobb-e a rossz törvény, mint a semmilyen?*

Gondolatok Várady Tibor interjúja kapcsán

Dr. Várady Tibor jogászprofesszor, a budapesti Közép-európai Egyetem tanára, aki tagja volt a kisebbségek nemzeti tanácsairól szóló szerbiai törvényt megszövegező bizottságnak (is), Gyakorlat nincs, magunknak kell kialakítanunk című interjúban válaszolt „az új Magyar Nemzeti Tanács jövőre esedékes közvetlen választásával” kapcsolatos újságírói kérdésekre. A terjedelmes (18.134 karakteres) interjút december 25-én közölte a Vajdaság Ma.

A témában (hosszabb idő után) megszólaló, önmagát „a Vajdasági Magyar Szövetséghez közelinek” nevező jogászprofesszort vélhetően az is szólásra késztette, hogy a vajdasági magyar civil szervezetek korábban több alkalommal, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP), a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) és a Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) pedig az Orbán Viktorhoz intézett (december 17-én a Vajdaság Mán közzétett) memorandumban bírálták a törvényelőkészítő bizottságban kifejtett munkáját.

A névjegyzékről

Várady hosszasan fejtegeti „mi volt az akadálya, hogy a törvénybe olyan megoldás kerüljön, amely szerint maga a szerb állam állítja össze a nemzeti kisebbségek választói névjegyzékét?”. Megtudtuk, hogy a belügyminisztérium „ebben nem volt hajlandó közreműködni”. Várady – zárójelben ugyan – még hozzá is teszi: „Azt mondták, hogy nincsen ilyen listájuk – ami igaz, bár az is igaz, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján készíthettek volna.” Állami szerv esetében azonban egy állami feladat elvégzésében való részvétel elutasítása elfogadhatatlan. Hogyan lehetséges az, hogy Horvátországban és Szlovéniában is sikeresen működik az államilag (az általános választói névjegyzék kivonataként) létrehozott nemzeti kisebbségi választói névjegyzék?

A válasz további része – ha alaposabban megnézzük –, amelyben Várady az EBESZ (Kisebbségügyi?) Főbiztosának 2009. február 12-én kelt levelére hivatkozik – ellentmondásos. A Főbiztos levelében ugyanis nem azt ellenezte, hogy a belügyminisztérium adatai alapján készüljön el az „iniciális” lista, hanem azt, hogy az Emberi- és Kisebbségjogi Minisztérium állítsa össze az ideiglenes külön névjegyzéket, „használva az államigazgatási szervek által vezetett nyilvántartást”. Ami azért nem ugyan az. A törvénybe mégis az a megoldás került (44. szakasz, 1. bekezdés), hogy a „külön választási listákat” a kisebbségügyi minisztérium állítja össze, a nemzeti kisebbségekhez tartozó választójoggal rendelkezők „külön nyomtatványon írásban kért külön-névjegyzékébe történő felvétele alapján” (45. sz. 2. be.).

Akárhogy is nézzük, ez a rendelkezés nincs összhangban a vajdasági magyar közélet részvevőinek 2008. október 3-án Szabadkán megtartott tanácskozásán elfogadott álláspontjával: „Az általános választói névjegyzék részét képező magyar választói névjegyzéket a közigazgatási szervek hozzák létre és gondozzák, együttműködve a magyarság érdekvédelmi szervezeteivel”… Amennyiben Pásztor István, a VMSZ elnöke nem tér el a többi vajdasági magyar párttal kötött egyezségtől, bizonyára nem születik meg ez a felemás, lényegében üres tanács-törvény.

Ellentétes Várady interjújának az a része is, amikor az EBESZ 2002. évi „szilárd álláspontját” idézi, miszerint „az etnikai mérce alapján készített választói névjegyzékeket mindenképpen kerüljük el”. A törvényben előlátott választói névjegyzék nem éppen etnikai (nemzeti) alapon készül? Most már nem érvényes ez a „szilárd álláspont”?

Jobb-e a rossz törvény, mint a semmilyen?

– Tudom, hogy voltak olyan álláspontok, hogy nem kell megszavazni a törvényt, ha nem a Belügyminisztérium állítja össze a listát. Őszintén szólva, ezt felelőtlenségnek tartom. Ha a szerb parlamentben a magyar képviselők nem szavazzák meg a törvényt, akkor nem jobb törvény születik, hanem semmilyen – és ürügy is teremtődik arra, hogy ne kerüljön ez a kérdés többé napirendre – nyilatkozta Várady.

A jogászprofesszornak ezzel az állításával is sokat lehetne vitatkozni. A kérdésnek sajnos nem csak filozófiai, hanem gyakorlati következményei is vannak, főleg pedig lesznek.

Az igazság az, hogy a civil szervezetek és (a VMSZ kivéve többi) magyar párt nem csak a választói névjegyzék összeállításának módja miatt ellenezték törvényt, ahogyan azt az interjúból érteni lehet, hanem lényegi megjegyzéseik és javaslataik is voltak.

A civilek és a pártok augusztus 28-i felszólítását (Magyar Szó, 2009. augusztus 29., 5. o.), hogy a Vajdasági Magyar Szövetség (eredetileg a Magyar Koalíció színeiben megválasztott) szerbiai parlamenti képviselők a szavazáskor „ellenezzék a törvény elfogadását”, hét civil szervezetnek „a vajdasági magyar politikumhoz” intézett augusztus 2-i levele előzte meg (Magyar Szó, 2009. augusztus 6., 16. o.). A levélben a civilek azzal a kéréssel fordultak a címzettekhez, „használják ki a váratlanul kínálkozó alkalmat (a törvénytervezetről szóló szavazás augusztus 31-ére való elhalasztást – B. A. megj.), és kérjék ki a délvidéki magyarság véleményét, hogyan szavazzanak a VMSZ parlamenti képviselői a Nemzeti Tanácsokról szóló törvény esedékes meghozatalakor”. Jellemző, hogy a VMSZ a civilek által javasolt tanácskozást nem a törvény elfogadása előtt hívta össze, hanem annak elfogadása után (szeptember 18-án Zentán).

Az igazsághoz tartozik továbbá az is, hogy a törvénytervezet a közvéleménytől távol készült, és hogy az egyes megoldásokról sem a civil szervezetek, sem a másik három magyar párt véleményét nem kérték ki. A törvény elfogadására hét hosszú évet kellett várni. Lehetséges, hogy ez alatt „a hét év alatt 29 különböző törvénytervezet gyűlt össze”, de ezekből a közvélemény talán egyet–kettőt ha látott, és ezekről sem folyt szélesebb társadalmi vita.

Kötelezettség vagy nem?

– Szerbiának nem volt kötelessége, hogy hozzon egy törvényt a nemzeti tanácsokról, és ez nem is feltétel semmihez – állítja Várady az interjúban. De vajon így van-e?

A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló 2002. évi törvény 19. szakaszának utolsó bekezdésében ez áll: „A nemzeti tanácsok megválasztásának szabályait külön törvény fogja rendezni.” Ez volt egyébként az új törvény meghozatalának a jogi alapja is, ami világosan látszik a 138. szakaszából.

Ebből az következik, hogy Szerbiának igenis (korábban vállalt) törvényes kötelessége volt meghozni a nemzeti tanácsok választásáról szóló törvényt. Nem csak az említett jogszabály miatt, hanem azért is, mert rendeznie kell az őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét, ha csatlakozni akar az Európai Unióhoz. Az, hogy ez a folyamat hét évig tartott, arról tanúskodik, hogy Szerbiában erre nem volt meg a kellő politikai akarat. Az pedig, hogy egyes nemzeti tanácsok, mint a magyar is, huzamosabb ideje lejárt megbízatással működtek, külön politikai botrány. A törvényt akkor hozták meg, amikor erre Szerbiának szüksége volt, hogy Európában demokratikus, kisebbségbarát hatalomként mutatkozzon be.

Ezért nem megfelelő példa a törvény elfogadásának követelését az interjúban összehasonlítani Ratko Mladić hágai vádlott „elfogásával” (ami egy többszörös nemzetközi jogi kötelezettség), sem az „új típusú útlevél” nyomtatásával (ami egy Európai Uniós követelmény).

– A dolgok nem úgy működnek, hogyha egy munkacsoportban ahol 17 ember között két magyar van, vagy egy parlamentben ahol 250 képviselő közül négyen képviselnek magyar pártot – mondja Várady. Emlékeztetőül: Végel László és Losoncz Alpár 2001-ben kivonultak a törvényelőkészítő munkacsoportból, amikor az elfogadta az elektoriális választási rendszert.

Az, hogy a törvény kiterjedt a nemzeti tanács hatásköreinek (további) részletezésére is, lehetőséget teremtett, hogy egy olyan törvény szülessen, amely biztosítja a teljes nemzeti kulturális önkormányzatot. A hatalmat, tehát, rá kellett volna erre bírni, akár kényszeríteni is, a parlamentarizmus minden törvényes eszközével. Erre azonban nem került sor. Hogy ez lehetséges lett volna-e vagy sem, azt most már nem fogjuk megtudni. Meg kellett volna azonban próbálni.

A magyar parlamenti képviselők, ezzel szemben, a szavazás előtt közölték a nyilvánossággal, hogy a törvényt nem tartják jónak, mégis meg fogják szavazni. Annak ellenére is, hogy „a törvényjavaslatot csak egyetlen vajdasági magyar párt, a VMSZ támogatta” (Ma szavaznak?, Magyar Szó, 2009. augusztus 31., 1. o.). A magyarok szavazata nélkül viszont ennek a törvénynek nem lenne olyan a jelentősége, mint amilyen van. A szerb hatalom most nyugodtan mutogathatja azt a világban, hiszen még a magyar képviselők is megszavazták. A módosítására pedig belátható időn belül nemigen kerülhet sor. Pedig a többi kisebbség számára sem lehet mindegy, hogy milyen törvényt hoztak. A magyarok felelőssége ezért még fokozott is.

A 24. szakasz

Az új törvény – a 2002. évi törvényhez viszonyítva – valóban részletesebben szabályozza a nemzeti tanács hatásköreit. Várady az interjúban beismeri, hogy a véleménynyilvánítási, javaslattételi, eljárás indítási, állásfoglalási, kezdeményezési és figyelemmel kísérési hatáskörök (amelyekből a legtöbb van) „önmagukban természetesen nem jelentenek autonómiát”.

A „teljes értékű döntéshozatali jogok” között Várady „a helységnevek”, „a fejlesztései stratégia” és „a kiemelt jelentőségű intézmények meghatározását” említi. Ezek azonban nem olyan jogok, amelyek az állami szerveket bármire köteleznék. Jó példája ennek a vajdasági magyar helységnevek meghatározása. Az erről szóló határozat Vajdaság Autonóm Tartomány Hivatalos Lapjának 2003. augusztus 27-i 12. számában jelent meg. Kuriózum, hogy a határozatot a Magyar Nemzeti Tanács neve alatt közölték és, hogy a hatalom hivatalosan mind a mai napig nem emelte azt be a jogrendszerbe, ami miatt még mindig nehézségek vannak a magyar helységnevek használatában (Törökkanizsán, Törökbecsén stb., a közintézményekben és az önkormányzati hivatalokban is).

Várady szerint a törvény 24-es szakasza „hoz igazi kulturális autonómiát”. E szakasz szerint:

A nemzeti tanács kezdeményezésére, a Szerb Köztársaság, az autonóm tartomány vagy a helyi önkormányzat egészében vagy részben az alábbi intézmények alapítói jogait ruházza át:

1) kizárólag nemzeti kisebbségi nyelvű oktatási-nevelési intézmények;

2) kulturális intézmények, melyek alapvető tevékenységét a nemzeti kisebbség kultúrájának a megőrzése és fejlesztése képezi;

3) kizárólag a nemzeti kisebbség nyelvén tájékoztató tömegtájékoztatási intézmények.

A szakasz következő bekezdése szerint, az említett intézményeken kívül más intézmények alapítói jogait is át lehet ruházni, „ha ezek a nemzeti kisebbség szempontjából kiemelt jelentőségűek”.

A alapítói jogok egészében vagy részben történő átruházásáról az illetékes szervek „megállapodást kötnek” a nemzeti tanáccsal.

A törvénynek ez a rendelkezése sem jelent azonban újdonságot a szerb és a nemzetközi jogban. A nemzeti kisebbségek jogainak és szabadságjogainak védelméről szóló 2002. évi törvény 12. szakasza ugyanis már tartalmazta a nemzeti kisebbségi intézmények, társaságok, egyesületek és alapítványok létrehozásának jogát. Az Európa Tanácsnak a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye (ETS No. 157) is megfogalmazta ezeket a jogokat (9/3 és 13/1). Ennek (és a hivatásos politikusok számos ígérete) ellenére, a tordai általános iskola például, mind a mai napig nem önállósulhatott. Külön elemzést érdemelne az is, hogyan valósul(t) meg a gyakorlatban és milyen problémák jelentkeztek a nyomtatott sajtó alapítói jogainak a Magyar Nemzeti Tanácsra való átruházásával.

Községi nemzeti kisebbségi tanács

Várady külön kiemeli, hogy „a törvényalkotás folyamán volt egy olyan javaslat is (egy szerb szakértő és a Szlovák Nemzeti Tanács javaslata), hogy helyi szinten alakuljanak nemzeti tanácsok”. Érdekesnek tartja a javaslatot, de hangsúlyozza, hogy „nagyon nehéz lett volna helyi szinten dönteni olyan kérdésekről melyek a teljes nemzeti kultúránk kérdései”. Lehetségesnek és kívánatosnak tartja azonban, hogy „az új nemzeti tanácsnak legyenek helyi szervezetei is, hogy erősítse a kapcsolatot a civil szervezetekkel, hogy igyekezzen egy olyan rendszert létrehozni, mely minél több vajdasági magyart kapcsol be”.

Az interjúban azonban arról már nem történik említés, hogy tíz magyar civil szervezet 2007. június 1-jén javasolta (Tézisek a Vajdasági magyar nemzeti kisebbségi autonómiáról, Vajdaság Ma, 2007. június 12.), hogy „a kollektív nemzeti kisebbségi jogok a nemzeti kisebbségek tartományi és községi szintű nemzeti kisebbségi tanácsai által valósuljanak meg, amelyek a nemzeti kisebbségi autonómiák legfőbb testületeit képezik”.

A Javaslat szerint „községi nemzeti kisebbségi tanács alakul minden olyan községben, amelyben a legutóbbi népszámlálás adatai szerint valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személyek száma meghaladja a 15%-ot. Azokban a községekben, ahol valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személyek száma nem éri el a 15%-ot, nemzeti kisebbségi biztost kell választani, a nemzeti kisebbségi tanácsok megválasztására előírt módon”. Illetve „települési kisebbségi nemzeti tanács alakul minden helységben (faluban, városban), ahol a kisebbség lélekszáma abszolút számokban kifejezve meghaladja az 500 főt”.

Ez a javaslat lehetőséget teremtene nem csak a nemzeti kisebbségi autonómia kiteljesedésére, hanem a szórvány problémáinak a hatékonyabb megoldására is. Ha ezt a javaslatot fogadták volna el, a községi nemzeti kisebbségi tanácsok közvetlen módon való választása után, a központi nemzeti tanács megválasztása már történhetett volna akár elektori úton is. Ez is azt igazolja, hogy a magyar képviselők nemigen figyelnek a közösségükből induló javaslatokra. 

Lehet magyarázni…

A törvényt most már lehet magyarázni, vitázni róla. Ez most már nem változtat a tényeken, sem a helyzeten. A vita, sajnos, megosztotta a vajdasági magyar közösséget és a politikumot is. Még csak sejteni sem lehet, hogyan, milyen eredménnyel fog véget érni. Nagyon úgy néz ki azonban, hogy ismét egypárti többségű nemzeti tanács fog felállni, és akkor semmivel sem léptünk előre.

Minden esetre most 2010 márciusáig a közvélemény figyelmét leköti majd a választói lista létrehozása és az ezzel kapcsolatos (párt)propaganda. De mi lesz azokkal, akik, ilyen vagy olyan okból kifolyólag nem akarnak feliratkozni a listára? Azok részt sem vehetnek az új nemzeti tanács választásában. Vagy azok kevésbé magyarok, mint azok, akik feliratkoztak? Időközben pedig szó sem esik arról, hogyan valósulnak meg a jogaink a gazdaságban, a foglalkoztatásban, az oktatásban, a kultúrában, a közigazgatásban, a nyelvhasználat stb. terén. Például, az sem említi senki, hogy január 1-jével hat magyar többségű községben (Adán, Csókán, Magyarkanizsán, Óbecsén, Topolyán és Zentán) megszűnik a községi bíróság…

Ha tanulságot kellene levonni a törvény elfogadásával kapcsolatos vitából, akkor az talán az lenne, hogy a vajdasági magyarságot meghatalmazás nélkül nem szabad képviselni (még szakértői szinten sem). Ez esetben a meghatalmazás kétségtelenül – úgy tűnik – hiányzott. A fontosabb kérdésekben pedig mindig ki kell kérni – társadalmi vita keretében – a közösség véleményét, ami sajnos ezúttal is elmaradt.

Na, és az elődök? Nem egészen biztos, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvényt „eredmény”-ként ítélnék meg. Annak ellenére, hogy talán „valamit mégis előreléptünk”, 91 év után is várat magára az őshonos magyar közösség nemzeti autonómiájának a megvalósulása.

Mgr. BOZÓKI Antal, ügyvéd

__________

* http://www.vajma.info/cikk.php?ar=tukor&id=3087, 2009. december 28. [18:54] és Vajdasági Magyar Demokrata Párt, HÍRLEVÉL, VII. évf. 198. szám, 2009. december 30.